Feleletemben Molière
Tartuffe-jét fogom bemutatni. Bevezetésként néhány szóban elmondom, ki volt
Molière, és beszélek a francia klasszicizmusról. Majd áttérek a Tartuffe-re,
melynek bemutatom a keletkezését, a felépítését, egyes értelmezési lehetőségeit,
ezek hátterét. Végül egy személyes véleménnyel zárom a feleletemet.
Molière a francia
klasszicizmus évszázadában élt, a XVII. században, egészen pontosan 1622-től
1673-ig. Mintegy 13 éven keresztül vándorszínészként tevékenykedik, majd 1658-ban
pályája felível: a király, XIV. Lajos és öccse kegyeibe fogadja, és ettől
kezdve rendszeresen a király megrendelésére ír darabokat. Korának
legelismertebb komédiaírója lesz.
Ez a kor a
klasszicizmus kora. De az igazi klasszicisták (Corneille és Racine)
legkedvesebb műfaja a tragédia, kedvelt témáik gyakran ókoriak, központi
dilemmájuk pedig a szenvedély és az erkölcsiség összecsapása. Molière azonban
komédiákat ír, alakjai általában korának figurái, hétköznapi hősök, akik - a
komédia szabályainak megfelelően - nevetségesek. Akkor felvetődik a kérdés,
hogy mennyiben klasszicista egyáltalán Molière?
Abban, hogy általában
a klasszicista drámai hagyományokat követi. Tartja magát a hármas egység
szabályához, a hely, idő és a cselekmény egységéhez (a darab egy helyszínen,
egy nap alatt játszódik le, cselekménye egy szálon fut. Tipikusan klasszicista
vonás az is, hogy műveinek alapszerkezete az öt felvonás, melyből
– az első három
funkciója a bevezetés, előkészítés (expozíció),
– a negyediké a
tetőpont (krízis),
– az ötödiké a
megoldás (szerencsés végkifejlet).
Kedvelt eszköze a késleltetés,
alkalmazza a csel, cselszövés motívumát, a komikum forrásai közül a
túlzásokat, a helyzet- és jellemkomikumot
– gondoljunk az asztal alá bújt Orgonra, illetve nevetségesen naiv karakterére.
Kedveli a nyelvi humort, ugyanakkor műveinek üzenetéből nem hiányzik egy
fajta nevelő célzatosság sem.
A megoldásokban, a
drámai végkifejletben olykor a cselekmény logikájából nem következő eszközöket
is igénybe vesz, ilyen a váratlan fordulat, a deus ex machina, pl. a mű végén a
rendőrkapitány megjelenése.
Több alkotásában
alkalmazza a rezonőr figuráját. Ez az eseményeken kívülálló, objektív
szereplő segíti az értelmezést, értékelést, sokan az alkotó „szócsövének” is
nevezik, mivel leginkább ő képviseli a szerző ítéletét, véleményét a darab
szereplőivel és konfliktusával kapcsolatban. A Tartuffe-ben a rezonőr Elmira
bátyja, Cléante.
Elmondhatjuk tehát,
hogy Molière klasszicista alkotó, és a klasszicista vonások bemutatásánál már
többször is említettem a Tartuffe-öt. Akkor most részletesen is rátérnék a
darab bemutatására.
Nézzük először a
keletkezését és megjelenésének körülményeit, fogadtatását.
A Tartuffe 1664-ben
keletkezett. Komédiának készült, alapja a jellemkomikum. Moliere hosszú életében
színpadra állított mindenféle nevetséges jellemet: képzelt beteget, azaz
hipochondert, rossz orvost, kényeskedő, túlfinomult nemesembert. Most az
álszentet választotta, a Tartuffe-ben az álszentet figurázza ki. Csakhogy
Tartuffe papi ruhában lép a színpadra, így nem csoda, ha az egyház úgy vélte,
nemcsak az álszenteket támadja Molière, hanem az egész egyházat, a papságot.
A párizsi érsek felhívást adott ki,
amelyben kiközösítéssel fenyegette mindazokat, akik a darabot megnézik,
játszanak benne, vagy akár elolvassák. Hogy az egyházat megbékítse, Molière
újraírta a színdarabot, átkeresztelte a főhőst, és tompította a vallást
kritizáló részeket. A változtatások ellenére az egyház nem engedett, XIV. Lajos
támogatása nélkül Molière-t a katolikus egyház minden bizonnyal kiközösítette
volna. A nyilvános előadásokat betiltották, csak az arisztokrácia számára
engedték meg, hogy a darabot magánelőadásokon bemutathassák. 1669 után, amikor
Molière ellenfelei kezdték elveszteni befolyásukat, megengedték, hogy színpadra
vigye a darab utolsó verzióját. Az 5. felvonás és a darab megoldása is már a
betiltások-engedélyezések háborúsága után keletkezett. Ebből a perspektívából
könnyen megérthető a darab vége, s hogy miért magasztosul fel ott a király,
miért csodáljuk hosszas monológban tisztánlátását, bölcsességét, csalhatatlan
igazságosságát.
A Tartuffe szerkezete
a klasszikus francia dráma felépítését, jellegzetességeit tükrözi. 5 felvonás,
figyelembe vett 3-as egység, rengeteg késleltetés - ahogyan azt már előzetesen
említettem.
Az első felvonás az
expozíció, ahol megismerjük az alaphelyzetet. Megismerkedünk Orgon egész
családjával, kivéve a címszereplőt, aki csak a 3. felvonásban bukkan fel -
hatalmas késleltetéssel. Megtudjuk, hogy Orgon és édesanyja, Pernelle asszony
vakon hisznek Tartuffe-nek, de a többiek, Orgon lánya, Marianne, az ő szerelme,
Valér, Orgon fia, Damis, Orgon felesége, Elmira és Elmira bátyja, Cléante mind
átlátnak rajta, és álszentnek tartják. Itt ismerkedünk meg Dorine-nal is,
a szolgálólánnyal, aki a darabnak talán a legrokonszenvesebb alakja.
A család
megosztottsága már önmagában elég probléma lenne, de a 2. felvonásban létrejön
a bonyodalom is: Orgon Marianne-t Tartuffe-höz akarja adni, pedig már előtte
Valérnek ígérte.
Elgondolkodhatunk egy
kicsit, ki is a kifigurázott karakter ebben a darabban: az álszent Tartuffe
vagy a hiszékeny Orgon? Orgon hiszékenysége ugyanis több, mint naivitás: ez az
ostobaság bűnt eredményez: az apa elfordult a lányától, majd kiderül, hogy már
az egész családjától.
A 3. felvonásban
bontakozik ki a cselekmény, egyre gyorsabban követik egymást az események, és
minden eseménnyel egyre nő a feszültség. Megjelenik Tartuffe, és kiderül, hogy
Elmirához vonzódik. A szerelmi vallomás tanúja Damis, aki elárulja a látottakat
Orgonnak. Orgon vakon bízik Tartuffe-ben, és inkább kitagadja fiát, mintsem
hogy higgyen neki. Ez is olyan bűn, ami messze túlmutat a naivitás hatókörén.
A 4. felvonás hozza
el azt a tetőpontot, ami után minden jóra fordulhatna. Ekkor láthatjuk a
legkomikusabb jelenetet: Orgon az asztal alatt, miközben Tartuffe hevesen
udvarol Elmirának az asztal tetején. Megtörténik a lelepleződés, Orgonnak végre
felnyílik a szeme - de a darab feltartóztathatatlanul rohan tovább a tragédia
felé. Kiderül, hogy a ház már nem is Orgoné, hiszen azt Tartuffe-re íratta.
Amikor Orgon kiutasítaná a csalót, Tartuffe csak annyit mond: Maga megy.
Az 5. felvonás még
tetézi a bajokat. Orgon már elveszítette a családját - fiát kitagadta,
feleségét és lányát megbántotta - Tartuffe-ben csalódott, minden pénze és a
háza is odalett, most pedig még az élete is veszélybe kerül: egy kis kazettában
elrejtett iratot is Tartuffe-re bízott, amit még régen egy barátja adott át
neki megőrzésre, és ami alapján Orgont felségárulással lehetne vádolni, s ez az
életébe kerülhet. Orgon joggal retteg attól, hogy a csaló Tartuffe ezt is
felhasználja ellene.
A tragédia kész is
lenne, és az utolsó jelenetben meg is érkezik a rendőrfőnök, látszólag Orgon
elfogására. És csak ekkor, a darab legvégén fordul a kocka: mint kiderül, a
király már régóta tudott mindent, bölcs éleslátással megbocsát Orgonnak, és a
csaló Tartuffe-öt tartóztatják le. Ez szerkezetileg a darab megoldása,
amitől a tragikus végkimenetel, a katasztrófa elmarad. De a tragédia lehetősége
a utolsó pillanatig fennáll, ráadásul sokan úgy vélik, a megoldás túlságosan
meseszerű, irreális, emiatt egyáltalán nem is illik a darabhoz.
A Tartuffe-öt
többféleképpen is értelmezhetjük.
Ha azt gondoljuk,
amit a korban is sokan gondoltak, hogy a Tartuffe a papságot, az egyházat
támadja, akkor a darab valóban nagyon kemény kritika. Moliere Tartuffe
alakjával azt sugallja, hogy az egyház az orránál fogva vezeti a híveket,
elszedi a pénzüket, álszentté teszi őket, és tönkreteszi a családot. Az egyház
egyetlen hatalmas ellenfele a király, aki bölcs, igazságos, legyőzi a gonosz
egyházat, és megbocsát a becsapott, bűnös kisembernek.
Egy másik értelmezésben
elvonatkoztathatunk az egyháztól, és akkor a darab az álszentség és a
hiszékenység története. Elmondja, hogy aki hiszékeny, az legalább annyira
hibás, mint az, aki álszent. Orgon lényegében nem rokonszenvesebb szereplő,
mint Tartuffe: ostorral űzi el a fiát, nem hisz a nejének, a lányát
hozzákényszerítené ahhoz, akit nem szeret… Rossz apa, rossz férj, aki
megérdemli - ha nem is a halált, de legalább a megszégyenülést.
Külön kérdés, hogy
ezt a nagyon váratlan megoldást, ezt a deus ex machina-szerű befejezést hogyan
értelmezzük. A váratlan pozitív fordulat, mint mondtam, akkor következik be,
amikor az már szinte irreális. Ráadásul ezt a váratlan pozitív fordulatot
Molière nem cselekménnyel, párbeszéddel, hagyományos színpadi eszközökkel oldja
meg, pedig amúgy tud ilyesmivel bánni, hanem egy új szereplővel, a
rendőrfőnökkel. A váratlan pozitív fordulat tehát teljesen hiteltelen, nem
következik semmiféle előzményből. Kérdés, hogy Molière elrontotta a darabot,
vagy szándékosan kanyarította ilyen hiteltelenre a happy endet? Ha esetleg
elrontotta, nem csoda: át kellett írnia a darabot, az ilyesmi sokszor
félresikerül. Ha viszont feltételezünk egy írói szándékosságot, azt is
gondolhatjuk, hogy a Molière a happy endet szándékosan tette hiteltelenné,
hamissá, mert valójában igencsak pesszimistán gondolkodik az egyházról, az
álszentekről vagy a hiszékeny emberekről. Nem csoda, hogy vannak olyan színpadi
előadások, amelyek elhagyják ezt az 5. felvonást - ilyen pl. a Nemzeti Színház
előadása 2007-ben, ekkor Parti Nagy Lajos átdolgozásában adták elő a
Tartuffe-öt.
Feleletemben áttekintettem Molière Tartuffe című klasszicista komédiáját. Véleményem szerint a darab igen tudatosan szerkesztett alkotás, én a meseszerű véget a szerző kritikájának hangsúlyozásaként értelmezem. Éppen ezért nagyon kedvelem ezt a darabot, és persze azért is, mert szórakoztató és szellemes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése